Burning Love
1. fejezet
Rohanva futottam ki a házból majd pattantam be a kocsimba. Sötét és borongós volt az idő. Jellemző. Ahogy elutazok, valahova az időjárás megbolondul és ellenem lesz.
Gyorsan beindítottam a kocsit és ezerrel hajtottam a pályaudvarra. Még az hiányzik, hogy a Londonba tartó vonat is ellenem legyen.
Óvatosan ki szlalomoztam az utcában játszó gyerekek között majd, ahogy elértem az utca végét felpörgettem a motort.
Ha most babonás lennék, biztos azt mondanám, hogy a sors van ellenem és nem akarja, hogy felszálljak a vonatra. Ki fogtam Cambridge összes piros lámpáját és dugóját, aminek köszönhetően gyorsan hajtottam a pályaudvarra. Biztos vagyok, hogy amint visszatérek, ide a vagyonom terhelni fogja egy jó nagy összegű gyorshajtásért járó csekk.
Mély levegőt vettem lecsillapítás kép majd autó versenyzőket meghazudtoló gyorsasággal és sebességgel leparkoltam a pályaudvaron és már futottam is a vonathoz.
- Elnézést, elnézést – mentegetőztem miközben tolakodva próbáltam eljutni úti célomig.
Ahogy megpillantottam a londoni vonatindulásra kész füstjeit rohanva tettem meg az állomás végén lévő távolságot a vonatig majd a már éppen becsukni készülő férfire kiabáltam.
- Hé, álljon meg! Ne csukja, be az ajtót kérem! – ordibáltam.
- Hölgyem, ha nem vette észre ez a vonat épp indulni készül. Várja meg a következőt. – mondta pufogva a mogorva kalauz.
- Aj, ne legyen ilyen! Nekem most ebben a pillanatban fel kell szállnom erre a vonatra – kiabáltam majd választ nem várva félre toltam a férfit és felugrottam az épp akkor induló vonatra.
Ahogy végig sétáltam a kabinok között azon agyaltam, vajon ezért a kis cselekményemért mennyit kell majd fizetnem.
Csak ne vonzanám ennyire a bajt.
Nem értem mért nem tudok egyszer úgy eljutni valahova, hogy ne csináljak magamnak kárt.
Meg ráztam fejem majd miután meg állapítottam, hogy üres kabint nem fogok találni vissza indultam a már kiszemelt helyemhez, persze csak ha megengedi a fiú ki ott foglalt helyet, hogy beüljek.
Óvatosan bekopogtam az ablakon, majd amikor láttam, hogy a nem éppen csúnyának mondható srác felnéz az eddig bújt könyvből beléptem majd megszólaltam.
- Szabad lesz ez a hely? – kérdeztem egy halvány mosoly kíséretében.
- Ö… igen, csak nyugodtan – mondta a fiú majd ismét visszavonult az eddig olvasott könyvhöz.
Furcsa egy alak. Ha a mogorvaságban versenyt indítanának, biztos megnyerné.
De tulajdonképpen mért is foglalkozom én ezzel?
Hisz még csak nem is ismerem. De mégis… mintha valami erő vonzana hozzá.
Különleges, de egyben furcsa erő.
Elmélkedésemből és hosszú bámulásomból telefonom csörgése szakított ki.
Gyorsan helyet foglaltam majd el kezdtem kotorászni a táskámban.
Nem értem, hogy egy ilyen kis táskában, hogy tud el férni ennyi vacak.
- Na, végre – mormogtam majd a kijelzőre néztem.
Anya… gondolhattam volna. Megnyomtam a felvevő gombot majd már hallottam is anyám aggodalmas hangját.
- Hogy gondolhattad Hope, hogy nem hívod fel a saját anyád? Mit gondolsz, majd nyugodtan kötögetek, míg kitudja, mi van a lányommal? – sipítozott szokás szerint az én drága imádni valóan kiabálós anyukám.
- Neked is, szia, anyu. Köszi, jól vagyok, épp időben ide értem a vonatra. Amúgy meg nem kéne így üvöltöznöd tudod, hogy úgyis felhívtalak volna – ironizáltam.
- Tudom, tudom, de akkor is – nyavalygott anyu.
- Oké nincs semmi baj, de ha nem bánod most befejezném a beszélgetést, mert szeretnék pihenni – mondtam és mindenerőmmel azért fohászkodtam, hogy anyám ne találjon ki valami őrülten jó ötletet, ami által nem lehet pár perc nyugodt percem sem.
- Persze nyugodtan csak pihenjél az anyád meg ne is érdekeljen – mondta majd ki nyomta a telefont és a hívás megszakadt.
- Hogy imádom én ezt a nőt, de egyszer még az őrületbe kerget – mormogtam kissé hangosabban a kelleténél.
- Ideges? – szólalt meg a fiú nem kisebb meglepettségemre.
- Ki? Ja hogy anyám… hát kissé néha elszalad vele a ló, de azért tűrhető – motyogtam összevissza zavaromba és arcomat beborította a pír.
- Az anyák már csak ilyenek – mosolyodott el majd kezét felém nyújtotta.
- Ethan vagyok – mondta csodálatos hangján.
Úristen Hope hagyd abba az álmodozást még csak nem is ismered!
- Basszus magamban beszélek… mármint örvendek Hope vagyok – na, jó, ha eddig nem kezdtem el ásni magamnak a síromat, akkor most neki kezdhetek
- Elnézést kissé szétszórt vagyok mostanában – mentegetőztem miközben kezünk még mindig egymásba volt fonódva.
- Semmi gond. Én is szoktam beszélni magamban, úgyhogy nem vagy egyedül – mosolygott a srác majd elengedte kezem és hátra dőlt.
- Mit olvasol? – kérdeztem miközben át ültem Ethan mellé.
- Hát ez jó kérdés. Itt találtam a fülkében az ülésen. Talán még az első világháború idejéből maradhatott naplóféleség, csak nem értem mit keres itt. Vagy még előbbi. – tűnődött majd bele lapozott a könyvbe, mely az időtől már meg sárgult és elkopott.
- Meg nézhetem? Dolgoztam egy ideig egy antikváriumban ahol elég sok 1900-as évek előtti könyvekkel találkoztam – mosolyogtam majd rá pillantottam az irományra.
- Aszta hány éves vagy? 18 év körülinek tekintelek, lehetetlen, hogy ennyire ki ismerd az 1900-as évet – nevetett Ethan majd át nyújtotta a könyvet.
- Ha nem gond bóknak veszem. Amúgy pedig jól tippelsz, mert nemrég töltöttem be a 18-at és 2 évet dolgoztam anyám boltjában, ami valami csoda folytán egy könyves bolt volt.
- Értem. És most mit dolgozol?- kérdezte kíváncsian.
- Ne zavarj! Éppen elemzek amúgy meg most végeztem a közép suliban és antropológus szeretnék majd egyszer lenni – na, igen a furcsa világ és az emberek felettébb vonzanak.
- Ö… kifejtenéd bővebben is, hogy mit takar ez az egész – zavarodott össze szegény srác.
- Az emberi test tanulmányozásával foglalkozik az antropológus drága. Semmi különös csak pár hullával van az ember körül véve és azoknak próbálja megállapítani a halálát. De ne olyanra gondolj, hogy mondjuk, szívrohamba meghal egy idős néni, hanem olyan igazi véres nyomozós cuccra.
- Te bogaras vagy, de ez jó és tetszik – nevetett fel Ethan.
- Szokj meg még pár órát velem kell töltened – mosolyogtam rá majd a könyvet, melyet eddig vizsgálgattam vissza nyújtottam Ethan-nek én, pedig mint ki jól végezte dolgát úgy dőltem vissza az ülésbe és helyeztem kényelembe magam.
- Ennyi? – szólalt meg a fiú.
- Mért mit vártál? Nem fogom elő venni kémcuccom vagy valami ilyesmi – kacagtam fel majd ki vettem táskámból kis számítógépzseni telefonomat és azt kezdtem böngészni.
A csendet egyikünk sem törte meg, így vagy fél órán át némaságba burkolózva ültünk egymással szembe ki-ki a maga dolgával elfoglalva.
Aztán végül is én szólaltam meg.
- Téged nem zavar ez az igazán nagy csend? Mert engem igen és társasági emberként nem megy, ez a maradjak kusba egy ilyen pompás férfival egy fülkében dolog. De miket beszélek itt? Úgy gondolom tényleg el kéne egy remek agyturkálós doki, mert a hullák nincsenek jó hatással rám – de tényleg nincsenek. Ideje lenne egy jó szakorvost felkeresnem, mert különben diliházba végzem.
- Engem nem zavar és a pompás pasi megszólítást bóknak veszem, ha nem bánod – húzta mosolyra gyönyörű ajkait majd nagy meglepettségemre oda ült mellém melytől vérem felhevülve futkározott az ereimben
Minden oly gyorsan történt és megszólalni sem tudtam. Ethan óvatosan közeledett felém, mígnem ajkai óvatosan tapadtak számra és játszottak azzal.
Vad táncba kezdtünk, és mint szomjazók úgy kaptunk a másik után.
Majd ezután oly dolog következett melyre nem voltam felkészülve. Ajkam és lelkem vadul lángolt és nem akart abba maradni.
Hamar elszakadtam Ethan ajkaitól és rémülve tekintettem rá.
Semmit nem tudtam leolvasni arcáról, csak egyfajta vágyat melyet nem tudtam minek tanúsítani. Zihálva vettem a levegőt és minél előbb le akartam szállni a vonatról, hogy el tudjak futni és meg nem állni, míg úgy nem érzem, hogy biztonságba vagyok.
Rémülten nyúltam az ajtó felé, de két erő kar vissza fogott és akaratom ellenére az ülésre nyomott.
- Kérlek, ne menj el. Had magyarázzak el mindent – nézett rám könyörgő szemekkel, de rajtam a félelem kerekedett úrrá és karomat kiszakítva erős fogásából fel kaptam csomagom és futó lépésben vettem irányt, hogy míg nem tudok leszállni addig se legyek egy kabinba egy idegesítően furcsa sráccal.
Lelkemben még mindig a vad tüzet és a rémültséget éreztem csak. Szívem őrületes tempóban kalapált össze-vissza és a pulzusom is valahol az egekben járhatott.
Nem értettem. Eddigi életem során sok furcsasággal találkoztam ezt mégsem értettem és menekülni akartam előle. Menekülni a tudatlanságtól és Ethan tudatától.
Borzongás futott végig rajtam akárhányszor az elmúlt pár percre gondoltam és sehogy sem tudtam menekülni a tudat elől.
Pedig akartam. Mennyire akartam és mégsem tudtam. Minden sejtem tiltakozott a valóságtól, de valami mégis visszaragadt és fogva tartott.
Valami, mely mélyen legbelül égetett és magával ragadott.
Valami, ami felér egy csodás pillanattal és akármennyire is akartam tagadni szívem eldugott kis részében ott ragyogott a csókunk.
