Változtatás :)

Az első fejezetben említett "Ő volt az egyetlen nőszemély, aki minden bánatomat elkergette." mondatocska megcáfolva. Mivel valaki aki kifut az ajtón ugyanúgy eltudja Hope-al felejtetni minden bánatát :)

Puszi: Fruzsi

1 fejezet.

Na hát meghoztam a fejezetet, de megjegyzem, hogy úgy építettem össze, hogy az első fejezetet egy kicsit még tuningoltam és hozzá építkeztem, szóval az eleje ismerő lesz :)

Burning Love

1. fejezet

Rohanva futottam ki a házból majd pattantam be a kocsimba. Sötét és borongós volt az idő. Jellemző. Ahogy elutazok, valahova az időjárás megbolondul és ellenem lesz.

Gyorsan beindítottam a kocsit és ezerrel hajtottam a pályaudvarra. Még az hiányzik, hogy a Londonba tartó vonat is ellenem legyen.

Óvatosan ki szlalomoztam az utcában játszó gyerekek között majd, ahogy elértem az utca végét felpörgettem a motort.

Ha most babonás lennék, biztos azt mondanám, hogy a sors van ellenem és nem akarja, hogy felszálljak a vonatra. Ki fogtam Cambridge összes piros lámpáját és dugóját, aminek köszönhetően gyorsan hajtottam a pályaudvarra. Biztos vagyok, hogy amint visszatérek, ide a vagyonom terhelni fogja egy jó nagy összegű gyorshajtásért járó csekk.

Mély levegőt vettem lecsillapítás kép majd autó versenyzőket meghazudtoló gyorsasággal és sebességgel leparkoltam a pályaudvaron és már futottam is a vonathoz.

- Elnézést, elnézést – mentegetőztem miközben tolakodva próbáltam eljutni úti célomig.

Ahogy megpillantottam a londoni vonatindulásra kész füstjeit rohanva tettem meg az állomás végén lévő távolságot a vonatig majd a már éppen becsukni készülő férfire kiabáltam.

- Hé, álljon meg! Ne csukja, be az ajtót kérem! – ordibáltam.

- Hölgyem, ha nem vette észre ez a vonat épp indulni készül. Várja meg a következőt. – mondta pufogva a mogorva kalauz.

- Aj, ne legyen ilyen! Nekem most ebben a pillanatban fel kell szállnom erre a vonatra – kiabáltam majd választ nem várva félre toltam a férfit és felugrottam az épp akkor induló vonatra.

Még hallottam az utánam szóló kalauz hosszú és cifra káromkodását, de már nem törődtem vele.

Ahogy végig sétáltam a kabinok között azon agyaltam, vajon ezért a kis cselekményemért mennyit kell majd fizetnem.

Csak ne vonzanám ennyire a bajt.

Nem értem mért nem tudok egyszer úgy eljutni valahova, hogy ne csináljak magamnak kárt.

Meg ráztam fejem majd miután meg állapítottam, hogy üres kabint nem fogok találni vissza indultam a már kiszemelt helyemhez, persze csak ha megengedi a fiú ki ott foglalt helyet, hogy beüljek.

Óvatosan bekopogtam az ablakon, majd amikor láttam, hogy a nem éppen csúnyának mondható srác felnéz az eddig bújt könyvből beléptem majd megszólaltam.

- Szabad lesz ez a hely? – kérdeztem egy halvány mosoly kíséretében.

- Ö… igen, csak nyugodtan – mondta a fiú majd ismét visszavonult az eddig olvasott könyvhöz.

Furcsa egy alak. Ha a mogorvaságban versenyt indítanának, biztos megnyerné.

De tulajdonképpen mért is foglalkozom én ezzel?

Hisz még csak nem is ismerem. De mégis… mintha valami erő vonzana hozzá.

Különleges, de egyben furcsa erő.

Elmélkedésemből és hosszú bámulásomból telefonom csörgése szakított ki.

Gyorsan helyet foglaltam majd el kezdtem kotorászni a táskámban.

Nem értem, hogy egy ilyen kis táskában, hogy tud el férni ennyi vacak.

- Na, végre – mormogtam majd a kijelzőre néztem.

Anya… gondolhattam volna. Megnyomtam a felvevő gombot majd már hallottam is anyám aggodalmas hangját.

- Hogy gondolhattad Hope, hogy nem hívod fel a saját anyád? Mit gondolsz, majd nyugodtan kötögetek, míg kitudja, mi van a lányommal? – sipítozott szokás szerint az én drága imádni valóan kiabálós anyukám.

- Neked is, szia, anyu. Köszi, jól vagyok, épp időben ide értem a vonatra. Amúgy meg nem kéne így üvöltöznöd tudod, hogy úgyis felhívtalak volna – ironizáltam.

- Tudom, tudom, de akkor is – nyavalygott anyu.

- Oké nincs semmi baj, de ha nem bánod most befejezném a beszélgetést, mert szeretnék pihenni – mondtam és mindenerőmmel azért fohászkodtam, hogy anyám ne találjon ki valami őrülten jó ötletet, ami által nem lehet pár perc nyugodt percem sem.

- Persze nyugodtan csak pihenjél az anyád meg ne is érdekeljen – mondta majd ki nyomta a telefont és a hívás megszakadt.

- Hogy imádom én ezt a nőt, de egyszer még az őrületbe kerget – mormogtam kissé hangosabban a kelleténél.

- Ideges? – szólalt meg a fiú nem kisebb meglepettségemre.

- Ki? Ja hogy anyám… hát kissé néha elszalad vele a ló, de azért tűrhető – motyogtam összevissza zavaromba és arcomat beborította a pír.

- Az anyák már csak ilyenek – mosolyodott el majd kezét felém nyújtotta.

- Ethan vagyok – mondta csodálatos hangján.

Úristen Hope hagyd abba az álmodozást még csak nem is ismered!

- Basszus magamban beszélek… mármint örvendek Hope vagyok – na, jó, ha eddig nem kezdtem el ásni magamnak a síromat, akkor most neki kezdhetek

- Elnézést kissé szétszórt vagyok mostanában – mentegetőztem miközben kezünk még mindig egymásba volt fonódva.

- Semmi gond. Én is szoktam beszélni magamban, úgyhogy nem vagy egyedül – mosolygott a srác majd elengedte kezem és hátra dőlt.

- Mit olvasol? – kérdeztem miközben át ültem Ethan mellé.

- Hát ez jó kérdés. Itt találtam a fülkében az ülésen. Talán még az első világháború idejéből maradhatott naplóféleség, csak nem értem mit keres itt. – tűnődött majd bele lapozott a könyvbe, mely az időtől már meg sárgult és elkopott.

- Meg nézhetem? Dolgoztam egy ideig egy antikváriumban ahol elég sok 1900-as évek előtti könyvekkel találkoztam – mosolyogtam majd rá pillantottam az irományra.

- Aszta hány éves vagy? 18 év körülinek tekintelek, lehetetlen, hogy ennyire ki ismerd az 1900-as évet – nevetett Ethan majd át nyújtotta a könyvet.

- Ha nem gond bóknak veszem. Amúgy pedig jól tippelsz, mert nemrég töltöttem be a 18-at és 2 évet dolgoztam anyám boltjában, ami valami csoda folytán egy könyves bolt volt.

- Értem. És most mit dolgozol?- kérdezte kíváncsian.

- Ne zavarj! Éppen elemzek amúgy meg most végeztem a közép suliban és antropológus szeretnék majd egyszer lenni – na, igen a furcsa világ és az emberek felettébb vonzanak.

- Ö… kifejtenéd bővebben is, hogy mit takar ez az egész – zavarodott össze szegény srác.

- Az emberi test tanulmányozásával foglalkozik az antropológus drága. Semmi különös csak pár hullával van az ember körül véve és azoknak próbálja megállapítani a halálát. De ne olyanra gondolj, hogy mondjuk, szívrohamba meghal egy idős néni, hanem olyan igazi véres nyomozós cuccra.

- Te bogaras vagy, de ez jó és tetszik – nevetett fel Ethan.

- Szokj meg még pár órát velem kell töltened – mosolyogtam rá majd a könyvet, melyet eddig vizsgálgattam vissza nyújtottam Ethan-nek én, pedig mint ki jól végezte dolgát úgy dőltem vissza az ülésbe és helyeztem kényelembe magam.

- Ennyi? – szólalt meg a fiú. Miután visszaültem a helyemre csak akkor válaszoltam.

- Mért mit vártál? Nem fogom elő venni a kémcuccom vagy valami ilyesmi – kacagtam fel majd ki vettem táskámból kis számítógépzseni telefonomat és azt kezdtem böngészni.

A csendet egyikünk sem törte meg, így vagy fél órán át némaságba burkolózva ültünk egymással szembe ki-ki a maga dolgával elfoglalva.

Aztán végül is én szólaltam meg.

- Téged nem zavar ez az igazán nagy csend? Mert engem igen és társasági emberként nem megy, ez a maradjak kusba egy ilyen pompás férfival egy fülkében dolog. De miket beszélek itt? Úgy gondolom tényleg el kéne egy remek agyturkálós doki, mert a hullák nincsenek jó hatással rám – de tényleg nincsenek. Ideje lenne egy jó szakorvost felkeresnem, mert különben diliházba végzem.

- Engem nem zavar és a pompás pasi megszólítást bóknak veszem, ha nem bánod – húzta mosolyra gyönyörű ajkait majd nagy meglepettségemre oda ült mellém melytől vérem felhevülve futkározott az ereimben

Minden oly gyorsan történt és megszólalni sem tudtam. Ethan óvatosan közeledett felém, mígnem ajkai óvatosan tapadtak számra és játszottak azzal.

Vad táncba kezdtünk, és mint szomjazók úgy kaptunk a másik után.

Majd ezután oly dolog következett melyre nem voltam felkészülve. Ajkam és lelkem vadul lángolt és nem akart abba maradni.

Hamar elszakadtam Ethan ajkaitól és megrémülve tekintettem rá.

Semmit nem tudtam leolvasni arcáról, csak egyfajta vágyat melyet nem tudtam minek tanúsítani. Zihálva vettem a levegőt és minél előbb le akartam szállni a vonatról, hogy el tudjak futni és meg nem állni, míg úgy nem érzem, hogy biztonságba vagyok.

Rémülten nyúltam az ajtó felé, de két erős kar vissza fogott és akaratom ellenére az ülésre nyomott.

- Kérlek, ne menj el. Had magyarázzak el mindent – nézett rám könyörgő szemekkel, de rajtam a félelem kerekedett úrrá és karomat kiszakítva erős fogásából fel kaptam csomagom és futó lépésben vettem irányt, hogy míg nem tudok leszállni addig se legyek egy kabinba egy idegesítően furcsa sráccal.

Lelkemben még mindig a vad tüzet és a rémültséget éreztem csak. Szívem őrületes tempóban kalapált össze-vissza és a pulzusom is valahol az egekben járhatott.

Nem értettem. Eddigi életem során sok furcsasággal találkoztam ezt mégsem értettem és menekülni akartam előle. Menekülni a tudatlanságtól és Ethan tudatától.

Borzongás futott végig rajtam akárhányszor az elmúlt pár percre gondoltam és sehogy sem tudtam menekülni a tudat elől.

Pedig akartam. Mennyire akartam és mégsem tudtam. Minden sejtem tiltakozott a valóságtól, de valami mégis visszaragadt és fogva tartott.

Valami, mely mélyen legbelül égetett és magával ragadott.

Valami, ami felér egy csodás pillanattal és akármennyire is akartam tagadni szívem eldugott kis részében ott ragyogott a csókunk.

De nem gondolhattam erre, hisz az előbbiek után csak az villogott az agyamban, hogy mi történhetett. Vajon mi volt a lángolás és most mért ezen elmélkedem ahelyett, hogy sikongatva rohangálnék körbe?

Ahogy leültem bőröndömre a vagon végénél és arcomat kezembe temettem egyfajta kíváncsiság kapott el.

Kíváncsiság mégpedig Eathen magyarázata felé. Bár per pillanatban féltem, hogy mi lenne a magyarázat.

Nem akartam olyat hallani, ami még számomra is lehetetlennek tűnik, mert arra nem vagyok felkészülve.

Fejemet felemeltem majd miközben pár mély lélegzetet vettem, kitekintettem az ablakon a gyorsan elsuhanó fákra.

Annyira örültem volna, ha ez a pár óra utazás is ily gyorsan suhanna el. Hisz akkor talán eltudnám felejteni azt a pár percet, ami alatt ennyire összezavarodtam

Bár ez lehetetlennek tűnik.

Ismét pár mély levegőt vettem majd felálltam és elkezdtem visszafelé sétálni a kabinhoz. Úgy érzetem tisztázni kell a dolgokat, mert ez így nem lesz jó.

Óvatosan tettem meg minden lépést, majd amikor a fülke elé értem keze a kilincsre helyeztem és lassan benyitottam.

Ethan lehajtott fejjel ült és nem nézett fel még akkor, sem amikor beléptem.

- Zavarok? – kérdeztem meg alig hallhatón hangon mire ő felkapta fejét és szemében nem láttam semmit a csodálkozáson kívül.

Felpattant majd egyből óvatosan megragadta kezemet és fájdalmasan tekintett rám.

- Nem szabadna itt lenned. Bajt okozhatom neked, hisz az előbb is… - tenyerem szájára téve akadályoztam meg, hogy magyarázkodjon.

Nem szerettem, ha ki oktatnak és kérdőre vonják a döntésem.

És ez épp most történt meg… úgy gondolom. Na, mindegy hagyjuk az egészet és komolyan fontolóra veszem, hogy elmegyek egy agyturkászhoz.

- Ajjj nem igaz már, komolyan rossz hatással vagy rám – kezdtem előhozni nyavalygós formámat majd leültem és bosszankodva tekingettem körbe és körbe.

- Mért is? – kérdezte Eathen majd szembe ült velem és kérdően nézett rám.

- Mert, csak… elégedj meg ennyivel – duzzogtam tovább majd, mint sértődött kisgyerekek mindig más irányba fordítottam fejem, mikor Eathen szemkontaktust próbált létesíteni velem.

- Ha nem figyelsz rám és levegőnek nézel, akkor miért jöttél vissza? – kérdezte halvány mosollyal az arcán.

- Kényelmetlen volt a bőrönd – mondtam majd, hogy igazoljam mondandómat hátsó fertály részem kezdem dörzsölgetni és a látszat kedvéjért egy kis jajgatást is meg engedtem magamnak.

- Értem… szóval kényelmetlen volt a bőrönd és ezért pont ide jöttél vissza a több tucatnyi fülke helyett – nevetett fel majd unottan kinézett az ablakon.

- Nem akartam zsibongós gyerekek és öreg nénik és bácsik társaságában ülni több órán keresztül – mondtam zavartan majd hajamba túrtam és idegességemben körmömet kezdtem rágni.

- Rossz szokás és egészségtelen is – szólalt meg a drága doktor úr.

- Na, mi van gyorstalpalót végeztél abból, hogy mi rossz és egészségtelen? Nem mindegy neked, hogy én mimet rágom éppen, az én bajom, ha történik valami – nyavalyogtam majd keresztbe fontam karjaimat és ismét gyerekeket meghazudtoló módón kinyújtottam rá nyelvemet.

- Ne legyél gyerekes és ne hisztiz. Nem a te korosztályodba való – jött a szemrehányó mondat.

- Én? Gyerekes? Heh, hát nem semmi vagy az tény… - jelentettem ki majd ismét az ablakon keresztül figyeltem az elsuhanó fákat.

Az utazással töltött időt csendbe töltöttük és még csak véletlenül se pillantottunk egymásra.

Aztán eltelt az idő és megérkeztünk Londonba.

Eathen előre engedett, majd amikor már mindketten lent voltunk a vonaton egymásra pillantottunk.

- Hát akkor – kezdtem, de mondatom már nem tudtam befejezni, mert egy éles sikítozós hang az én nevemet kiabálta.

Amint hátra fordultam nővéremmel és keresztlányommal találtam szembe magam, aki anyja kezében kapálózott és még mindig a nevemet sikongatta.

Arcomra mosoly kúszott és amint nővérem letette a leányzót és karjaimat kitartottam és szorosan zártam ölelésembe a kis Lizzyt.

Ő volt az egyetlen nőszemély, aki minden bánatomat elkergette.

Ezer és még több puszit nyomtam arcocskájára majd felemeltem és nővérem felé kezdtem menni, akit szintúgy szorosan öleltem meg.

- Szia, húgi. Hiányoztál! – mondta Alice majd puszikat nyomott arcomra.

- Ti is nagyon hiányoztatok már – mondtam majd hátra fordultam és még láttam, ahogy Eathen távolodó alakja elveszik a vonat füstben.

- Mit nézel annyira Hope? – nővérem követte példám és ő is a távolba meredt oldva a hangulatot több-kevesebb sikerrel.

- Na, gyere, menjük anyuék már várnak – szólalt meg nővérem majd elkezdett húzni, mint a csomagjaimat is és faltörő kosként tört utat a tömegben, míg ki értünk a kocsijáig.

Onnantól kezdve már sec-perc alatt az autópályán találtam magam és hazafelé tartottunk. Már vagy két éve nem voltam idehaza persze ennek a tanulás a legfőbb oka. De nem bántam, mert nagyon fontosnak tartottam akkor a képzésem persze most már egészen más az elképzelésem, de mivel végeztem a sulival és sikeresen leérettségiztem így itthon töltöm a nyár nagy részét és majd csak utána megyek vissza Cambridge-be.

- Mesélj valamit csajszi, régen láttalak már – nevettet fel nővérem majd egyik kezét levéve a kormányról át karolt engem pedig a félelem kapott el.

Alice mindenhez értett, de a vezetés az más téma volt. Nem is értem, hogy mehetett át a vizsgán.

Gondolatmenetemnek hamar vége lett és kezem a kormányra tettem, hogy a kocsit egyenesbe tartsam majd amint sikerült nővérem a gyönyör mámorból kirángatni kezét a kormányra tapasztottam és próbáltam nem éppen beszédes kedvembe lenni, hogy még csak véletlen se kössünk ki az árokban.

Ahogy lassan elértük az ismerős utcákat egyből az emlékek szele csapott meg.

Nagyon szerettem itt lakni, de valahogy nem tudtam itt maradni.

Bár azót anyám folyton azt hajtogatja milyen ostoba döntés volt el engedni 14 évesen egyedül oly messzire, de mégis ott csillog szemében a büszkeség, hogy a lánya milyen előkelő suliba járhat.

Persze nem csak én vagyok a dicsőség a családban.

Alice nem éppen a dicsőség táblába sorolja magát miután 16 évesen terhes lett és megszülte Lizzyt, de én végül is büszke vagyok rá, mert sikerült egy nagyon biztos hátteret összehoznia a lányának és ez minden ötös érdemjegyet, dicséretet, felülmúl.

Rajtam kívül van még egy okos tojás a családban. Az öcsénk Jesse 16 éves és szint úgy antropológusi pályákra akar lépni, de anyának ez nem tetszett így csak a helyi gimibe engedte el.

Pár perc múlva már a házunknál álltunk és épphogy alig szálltam ki a kocsiból az ajtó kicsapódott és számomra nagyon váratlan emberke lépett ki rajta.

Burning Love 1.

Burning Love

1. fejezet

Rohanva futottam ki a házból majd pattantam be a kocsimba. Sötét és borongós volt az idő. Jellemző. Ahogy elutazok, valahova az időjárás megbolondul és ellenem lesz.

Gyorsan beindítottam a kocsit és ezerrel hajtottam a pályaudvarra. Még az hiányzik, hogy a Londonba tartó vonat is ellenem legyen.

Óvatosan ki szlalomoztam az utcában játszó gyerekek között majd, ahogy elértem az utca végét felpörgettem a motort.

Ha most babonás lennék, biztos azt mondanám, hogy a sors van ellenem és nem akarja, hogy felszálljak a vonatra. Ki fogtam Cambridge összes piros lámpáját és dugóját, aminek köszönhetően gyorsan hajtottam a pályaudvarra. Biztos vagyok, hogy amint visszatérek, ide a vagyonom terhelni fogja egy jó nagy összegű gyorshajtásért járó csekk.

Mély levegőt vettem lecsillapítás kép majd autó versenyzőket meghazudtoló gyorsasággal és sebességgel leparkoltam a pályaudvaron és már futottam is a vonathoz.

- Elnézést, elnézést – mentegetőztem miközben tolakodva próbáltam eljutni úti célomig.

Ahogy megpillantottam a londoni vonatindulásra kész füstjeit rohanva tettem meg az állomás végén lévő távolságot a vonatig majd a már éppen becsukni készülő férfire kiabáltam.

- Hé, álljon meg! Ne csukja, be az ajtót kérem! – ordibáltam.

- Hölgyem, ha nem vette észre ez a vonat épp indulni készül. Várja meg a következőt. – mondta pufogva a mogorva kalauz.

- Aj, ne legyen ilyen! Nekem most ebben a pillanatban fel kell szállnom erre a vonatra – kiabáltam majd választ nem várva félre toltam a férfit és felugrottam az épp akkor induló vonatra.

Ahogy végig sétáltam a kabinok között azon agyaltam, vajon ezért a kis cselekményemért mennyit kell majd fizetnem.

Csak ne vonzanám ennyire a bajt.

Nem értem mért nem tudok egyszer úgy eljutni valahova, hogy ne csináljak magamnak kárt.

Meg ráztam fejem majd miután meg állapítottam, hogy üres kabint nem fogok találni vissza indultam a már kiszemelt helyemhez, persze csak ha megengedi a fiú ki ott foglalt helyet, hogy beüljek.

Óvatosan bekopogtam az ablakon, majd amikor láttam, hogy a nem éppen csúnyának mondható srác felnéz az eddig bújt könyvből beléptem majd megszólaltam.

- Szabad lesz ez a hely? – kérdeztem egy halvány mosoly kíséretében.

- Ö… igen, csak nyugodtan – mondta a fiú majd ismét visszavonult az eddig olvasott könyvhöz.

Furcsa egy alak. Ha a mogorvaságban versenyt indítanának, biztos megnyerné.

De tulajdonképpen mért is foglalkozom én ezzel?

Hisz még csak nem is ismerem. De mégis… mintha valami erő vonzana hozzá.

Különleges, de egyben furcsa erő.

Elmélkedésemből és hosszú bámulásomból telefonom csörgése szakított ki.

Gyorsan helyet foglaltam majd el kezdtem kotorászni a táskámban.

Nem értem, hogy egy ilyen kis táskában, hogy tud el férni ennyi vacak.

- Na, végre – mormogtam majd a kijelzőre néztem.

Anya… gondolhattam volna. Megnyomtam a felvevő gombot majd már hallottam is anyám aggodalmas hangját.

- Hogy gondolhattad Hope, hogy nem hívod fel a saját anyád? Mit gondolsz, majd nyugodtan kötögetek, míg kitudja, mi van a lányommal? – sipítozott szokás szerint az én drága imádni valóan kiabálós anyukám.

- Neked is, szia, anyu. Köszi, jól vagyok, épp időben ide értem a vonatra. Amúgy meg nem kéne így üvöltöznöd tudod, hogy úgyis felhívtalak volna – ironizáltam.

- Tudom, tudom, de akkor is – nyavalygott anyu.

- Oké nincs semmi baj, de ha nem bánod most befejezném a beszélgetést, mert szeretnék pihenni – mondtam és mindenerőmmel azért fohászkodtam, hogy anyám ne találjon ki valami őrülten jó ötletet, ami által nem lehet pár perc nyugodt percem sem.

- Persze nyugodtan csak pihenjél az anyád meg ne is érdekeljen – mondta majd ki nyomta a telefont és a hívás megszakadt.

- Hogy imádom én ezt a nőt, de egyszer még az őrületbe kerget – mormogtam kissé hangosabban a kelleténél.

- Ideges? – szólalt meg a fiú nem kisebb meglepettségemre.

- Ki? Ja hogy anyám… hát kissé néha elszalad vele a ló, de azért tűrhető – motyogtam összevissza zavaromba és arcomat beborította a pír.

- Az anyák már csak ilyenek – mosolyodott el majd kezét felém nyújtotta.

- Ethan vagyok – mondta csodálatos hangján.

Úristen Hope hagyd abba az álmodozást még csak nem is ismered!

- Basszus magamban beszélek… mármint örvendek Hope vagyok – na, jó, ha eddig nem kezdtem el ásni magamnak a síromat, akkor most neki kezdhetek

- Elnézést kissé szétszórt vagyok mostanában – mentegetőztem miközben kezünk még mindig egymásba volt fonódva.

- Semmi gond. Én is szoktam beszélni magamban, úgyhogy nem vagy egyedül – mosolygott a srác majd elengedte kezem és hátra dőlt.

- Mit olvasol? – kérdeztem miközben át ültem Ethan mellé.

- Hát ez jó kérdés. Itt találtam a fülkében az ülésen. Talán még az első világháború idejéből maradhatott naplóféleség, csak nem értem mit keres itt. Vagy még előbbi. – tűnődött majd bele lapozott a könyvbe, mely az időtől már meg sárgult és elkopott.

- Meg nézhetem? Dolgoztam egy ideig egy antikváriumban ahol elég sok 1900-as évek előtti könyvekkel találkoztam – mosolyogtam majd rá pillantottam az irományra.

- Aszta hány éves vagy? 18 év körülinek tekintelek, lehetetlen, hogy ennyire ki ismerd az 1900-as évet – nevetett Ethan majd át nyújtotta a könyvet.

- Ha nem gond bóknak veszem. Amúgy pedig jól tippelsz, mert nemrég töltöttem be a 18-at és 2 évet dolgoztam anyám boltjában, ami valami csoda folytán egy könyves bolt volt.

- Értem. És most mit dolgozol?- kérdezte kíváncsian.

- Ne zavarj! Éppen elemzek amúgy meg most végeztem a közép suliban és antropológus szeretnék majd egyszer lenni – na, igen a furcsa világ és az emberek felettébb vonzanak.

- Ö… kifejtenéd bővebben is, hogy mit takar ez az egész – zavarodott össze szegény srác.

- Az emberi test tanulmányozásával foglalkozik az antropológus drága. Semmi különös csak pár hullával van az ember körül véve és azoknak próbálja megállapítani a halálát. De ne olyanra gondolj, hogy mondjuk, szívrohamba meghal egy idős néni, hanem olyan igazi véres nyomozós cuccra.

- Te bogaras vagy, de ez jó és tetszik – nevetett fel Ethan.

- Szokj meg még pár órát velem kell töltened – mosolyogtam rá majd a könyvet, melyet eddig vizsgálgattam vissza nyújtottam Ethan-nek én, pedig mint ki jól végezte dolgát úgy dőltem vissza az ülésbe és helyeztem kényelembe magam.

- Ennyi? – szólalt meg a fiú.

- Mért mit vártál? Nem fogom elő venni kémcuccom vagy valami ilyesmi – kacagtam fel majd ki vettem táskámból kis számítógépzseni telefonomat és azt kezdtem böngészni.

A csendet egyikünk sem törte meg, így vagy fél órán át némaságba burkolózva ültünk egymással szembe ki-ki a maga dolgával elfoglalva.

Aztán végül is én szólaltam meg.

- Téged nem zavar ez az igazán nagy csend? Mert engem igen és társasági emberként nem megy, ez a maradjak kusba egy ilyen pompás férfival egy fülkében dolog. De miket beszélek itt? Úgy gondolom tényleg el kéne egy remek agyturkálós doki, mert a hullák nincsenek jó hatással rám – de tényleg nincsenek. Ideje lenne egy jó szakorvost felkeresnem, mert különben diliházba végzem.

- Engem nem zavar és a pompás pasi megszólítást bóknak veszem, ha nem bánod – húzta mosolyra gyönyörű ajkait majd nagy meglepettségemre oda ült mellém melytől vérem felhevülve futkározott az ereimben

Minden oly gyorsan történt és megszólalni sem tudtam. Ethan óvatosan közeledett felém, mígnem ajkai óvatosan tapadtak számra és játszottak azzal.

Vad táncba kezdtünk, és mint szomjazók úgy kaptunk a másik után.

Majd ezután oly dolog következett melyre nem voltam felkészülve. Ajkam és lelkem vadul lángolt és nem akart abba maradni.

Hamar elszakadtam Ethan ajkaitól és rémülve tekintettem rá.

Semmit nem tudtam leolvasni arcáról, csak egyfajta vágyat melyet nem tudtam minek tanúsítani. Zihálva vettem a levegőt és minél előbb le akartam szállni a vonatról, hogy el tudjak futni és meg nem állni, míg úgy nem érzem, hogy biztonságba vagyok.

Rémülten nyúltam az ajtó felé, de két erő kar vissza fogott és akaratom ellenére az ülésre nyomott.

- Kérlek, ne menj el. Had magyarázzak el mindent – nézett rám könyörgő szemekkel, de rajtam a félelem kerekedett úrrá és karomat kiszakítva erős fogásából fel kaptam csomagom és futó lépésben vettem irányt, hogy míg nem tudok leszállni addig se legyek egy kabinba egy idegesítően furcsa sráccal.

Lelkemben még mindig a vad tüzet és a rémültséget éreztem csak. Szívem őrületes tempóban kalapált össze-vissza és a pulzusom is valahol az egekben járhatott.

Nem értettem. Eddigi életem során sok furcsasággal találkoztam ezt mégsem értettem és menekülni akartam előle. Menekülni a tudatlanságtól és Ethan tudatától.

Borzongás futott végig rajtam akárhányszor az elmúlt pár percre gondoltam és sehogy sem tudtam menekülni a tudat elől.

Pedig akartam. Mennyire akartam és mégsem tudtam. Minden sejtem tiltakozott a valóságtól, de valami mégis visszaragadt és fogva tartott.

Valami, mely mélyen legbelül égetett és magával ragadott.

Valami, ami felér egy csodás pillanattal és akármennyire is akartam tagadni szívem eldugott kis részében ott ragyogott a csókunk.

Bemutatkozás

Új írásba kezdtem és gondoltam megosztom veletek.

Saját iromány, saját történet.

Szeretném megosztani a világgal mert, sokat jelentenek a vélemények.

Andy